Olyan sok színvonalas, értelmes, intelligens blog létezik már proana témában, lehet, hogy az enyémre már senkinek nincs szüksége, mármint rajtam kívül. Mégis belekezdek. Majd meglátjuk, mi lesz vele. Azért írom, mert határozottan szükségem van arra, hogy megosszam másokkal néhány érzésemet, gondolatomat.
16 éves vagyok. Lehet, hogy furcsának tűnik, mert az anorexiások legtöbbje idősebb. Én nem vagyok anorexiás. Vagyis... azt hiszem, nem vagyok. Bár nekem holtmindegy, mi a neve, aki nem eszik, az nem eszik, akár diagnosztizálta orvos, akár nem. Nem vagyok sovány sem, mármint szerintem. Vannak, akik már kezdenek aggódni, vannak, akik most tartanak csinosnak. Hát, én nem az utóbbiak táborát gyarapítom. 165 centi vagyok, és 54 kiló. (Ezért is szakad le a pofámról a bőr, hogy jövök én ezekkel a számokkal az igazi hősnőkhöz?) Főleg azért nem vagyok még kevesebb, mert szigorú és odafigyelő szülőkkel áldott meg a Jóisten, akiknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy aggódnak értünk. Például nehéz kijátszani őket ebédidőkor, a durvább időszakok szemet szúrnak nekik, fastolni képtelenség, a pszichológus emlegetése pedig mindennapos rutinnak számít.
Élettörténetről ennyit. Inkább elmondom, ma mit ettem, úgyis olyan büszke vagyok rá. Szóval... 1 db kifli, egy joghurt, 1 alma, ebédre meg saláta, minden nélkül, made by me. Akárhonnan nézem, ez még mindig bőőőőven megvan 500 kcal, ami gyalázat, de ha anyáék itthon vannak, nincs mese.
Holnap, asszem, végem lesz. Vendégségbe megyünk, ebédre. Hányni utálok, ha lehet, elkerülöm, de nagyon félek, hogy holnap rá fogok szorulni. Majd sok vizet iszom, hogy ne is tudjak a kajára gondolni. De amikor másnál vagy, pofátlanság nem enni, bár nagynéném elvileg tudja, hogy nem eszem meg akármit, mindegy, hajrá nekem.
Majd még írok. Majd... majd. Majd nemsokára.
