Szuper nap volt. Végre egy nap, ami után tényleg úgy érzem, hogy minden tőlem telhető teljesítve. 250 kcal, plusz másfél óra kemény torna elég jó, szerintem. Mármint ahhoz képest, amennyit egyébként bírni szoktam. Az a fura, hogy kedden belém tukmáltak pár kanál rizst (hiába könyörögtem), és felennyira sem bírtam a futást, mint például ma. Meg kellett állnom, begörcsölt mindkét lában katonásan egymás után, miegymás. De ma! Ma végre, végre büszke vagyok magamra.

   Közben készítem a lelkem szombati fastra. Úgysem fogom tudni kivitelezni, anyáék egyszerűen rájönnek, és csak mérsékelten merek hazudni nekik, elvégre a szüleim. Pedig baromira kéne, mert ma beőrült a mérleg. Ráálltam, sok volt, leléptem, visszaálltam, még több. Valami tuti van vele, mert egyszerűen tudom, hogy nem lehetek egyik napról a másikra másfél kilóval több, ennyi kaját egy hét alatt sem eszem meg. Szóval képtelenség, de azért mégiscsak sokkoló volt látni azokat a számokat.

   Amúgy ma rájöttem, hogy elég egy incuri-pincuri eating disorder, és kész vagy, kampec. Nem kell itt anorexiásnak, sem bulimiásnak, sem ednososnak lenni, elég, ha már kicsit is bűntudatod van egy falat kajától. Onnantól kezdve már egyszerűen nem élhetsz boldogan, felhőtlenül. Nekem például, annak ellenére, hogy nem nagyon eszem, egész álló nap a kaja jár a fejemben, valamint az, hogy muszáj erősnek lenni, és hozzá sem nyúlni, és ez elég rossz kedvet generál. Pláne, ha az a kicseszett mérleg is még elromlik. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy elromlott, de teljesen nonszensz az a szám, egyszerűen el KELLETT romlania.

   Szombaton fast. Az erő legyen velem, meg Veletek is!