Not thin. Not thin enough.

   Ez az Atkins-dolog zseniális!!! Egyszerűen szuper. Eszem, fogyok. Hihetetlen!!!

   Alig öt nap alatt stabil másfél kilót fogytam (attól függ, melyik mérlegnek hihetek: annak, amelyik 51 kilót, vagy annak, ami 53-at mutat...), úgy, hogy közben lényegesen kevesebbet korgott a gyomrom, mint egyébként. A napi húsz gramm szénhidrát mondjuk szarra sem elég, régebben legalább ettem egy kiflit reggelente, meg gyümölcsöt, meg zöldséget, de ez most nincs (egyelőre), tehát energiaügyileg nagyon siralmasan állok. Fél óra fahasogatás (falun lakom:) ) az erőmet nagyjából nullára redukálta, és tök ciki volt apukámnak mondani, hogy befejezem, nem bírom, nem megy, meghalok. (A mi apánk nem kényes kiskirálylányokat nevelt, eddig legalábbis ez volt a meggyőződésem.)

   Jaj, kit érdekel, ha egyszer fogyok!!!

   Most tudathasadok. Az egyik, fiús-katonás felem azt szajkózza, hogy te jó ég, gyenge vagy és nyeszlett, gyalázat, a másik, a nőies-anás felem meg húúú ezaz, végre, gyerünk, tovább, tovább, már csak két kiló az ötvenig, milyen szép leszel, képzeld el, jessz!!!

   Oké. Ötven kilóig csinálom. És majd meglátjuk, ha bírom tovább, akkor mehet szépen 48-ig is akár, bőőőven van még miből fogynom, és tojok rá, ha elfogyott a mellem, zsír-zsír, nincs keresnivalója rajtam.

   Igen, szép leszek! Én is szép leszek!!! (És igen, tudom, hogy valószínűleg nem leszek hirtelen "szép", ha 50,00-át mutat a kijelző. De ezen majd akkor sírok, ha már ott tartunk.)

   Na, mit nem mondtam! Egy hétig sem tartott ez a fene nagy önszeretet. Három napig sem, mint a csodák. Pedig nagy csoda volt.

   Mostanában iszonyú rossz a kedvem. Minden, egyszerűen minden ellenem van, persze nem, de képes vagyok, és bemagyarázom magamnak, ennek következtében egyre rosszabbul érzem magam, annyira, hogy rámtörnek bizonyos könny nélküli sírógörcsök, amikor hisztit vágok le, csapkodok magam körül nagyjából 5 percig, aztán rendbeszedem magam, és mehet minden tovább.

   Mikor így hisztériázom, olyankor vannak a leginkább életképes gondolataim. Ilyenkor az jár a fejemben, hogy miért kell nekem ilyennek lenni, miért nem fogadom el, hogy a beteg, elrugaszkodott, valószerűtlen gondolkodásmódomon kéne előbb változatni, miért vagyok olyan az emberekkel, amilyen vagyok, és így tovább. Azért megnyugtató, hogy valahol mégiscsak normális vagyok. Valahol, kicseszett legbelül.

   Holnaptól atkinsosat fogok játszani, kicsit átalakítva. A vajat, zsírt mellőzöm, már egy éve nem eszem őket, most sem kéne elkezdeni. A gyümölcsök viszont hiányozni fognak.

   Valaki írjon egy rekviemet értünk!

   Nem megy. Csehország óta nem megy. Próbáltam magamra erőltetni, de hiába rendezgettem a thinspo-albumaimat, hiába meresztettem a szemem a mérlegre, semmi sem segített. Ellenben elégedetten nézegetem a szuper szálkás karomat, és tetszik, hogy látszanak az izmok a lábamon, sőt, újabban már azzal sincs bajom, hogy széles a medencém. A derekam vékony (és izmos!), és az tökéletesen elég.

  A következő dolgoknak tudható be a változás: rájöttem, láttam, tapasztaltam, hogy a korábban szuper alakúnak tartott deszka csajszik összeroskadnak a katonai hátizsák alatt, nem bírják el még a légpuskát sem, arról már nem is beszélve, hogy célozni... Én meg mindent simán, ugyanolyan jól, mint egyes fiúk, nos, azóta megbocsátottam magamnak az alakomat. Azt nem mondom, hogy elégedett vagyok magammal, de már nem minden gondolatom csak e körül forog. És ez jó. Örülök neki.

   Arról nem is beszélve, hogy simán tudom tartani a súlyomat úgy, hogy közben eszem. Nem sokat, de a korábbinál lényegesen többet. Ez pedig annak köszönhető, hogy több az izom rajtam, amit ugye több energiába kerül működtetni, valamint futni járok, vagy ha nem, akkor legalább egy óra kemény torna naponta.

   Van viszont egy sanda gyanúm, hogy ezzel nincs vége. Ha egyszer belekerülsz akár csak az árnyékába is Anának, akkor ott maradsz. Kíváncsian várom, mikor költözik vissza a fejembe.

  Anyáék túlzásba viszik. Egyszerűen látom rajtuk, hogy összeszorul a gyomruk, mikor mosdóba megyek, mert az hiszik, hányni készülök. Meg azt is látom, hogy a gyógyszeresfiókom át volt böngészve, biztos hashajtónak néztek utána. Pedig én egyik műfajban sem vagyok jó. Hányni utálok, undorító, ráadásul fáj is, arról nem beszélve, hogy időigényes, folyik tőle a könnyem, és mivel kontaklencsés vagyok, ettől még a szemem is bevörösödik, tehát komplikált egy dolog. A hashajtó meg... én suliba járok, kösz, de inkább korgatom a gyomrom, mint szaladgálok ki a mocskos, elhanyagolt mosdóba.

   Olyan rossz, hogy ennyit hazudok a szüleimnek. Ma is, mikor hazaértem, már az udvaron éreztem a friss kaja illatát, anyukám direkt nekem csinált gombapörköltet, erre én: jaj, anya, ha előbb tudom, akkor nem veszek kakaóscsigát suliban, meg nem megyek el fagyizni a csajokkal... (Közben meg imádkoztam, nehogy elkezdjen korogni a gyomrom.)

   Komolyan, ennél jobban még a kaját meg a mérleget együttvéve sem gyűlölöm. Miért vagyok ilyen hülye picsa? Ahelyett, hogy boldog, felszabadult életet élnék, és hülyére örülném magam, mert normális, rendes, törődő szüleim vannak. Abszolút nem ezt érdemlik részemről. Próbálok minden más téren szuper lenni, és többnyire tudok is kiemelkedőt nyújtani, de százezer százalékig biztos vagyok benne, hogy elég lenne nekik a hármas átlag is, csak a lelkivilágom lenne rendben.

   Ajjj, úgy felpofoznám magam. 

  Szuper nap volt. Végre egy nap, ami után tényleg úgy érzem, hogy minden tőlem telhető teljesítve. 250 kcal, plusz másfél óra kemény torna elég jó, szerintem. Mármint ahhoz képest, amennyit egyébként bírni szoktam. Az a fura, hogy kedden belém tukmáltak pár kanál rizst (hiába könyörögtem), és felennyira sem bírtam a futást, mint például ma. Meg kellett állnom, begörcsölt mindkét lában katonásan egymás után, miegymás. De ma! Ma végre, végre büszke vagyok magamra.

   Közben készítem a lelkem szombati fastra. Úgysem fogom tudni kivitelezni, anyáék egyszerűen rájönnek, és csak mérsékelten merek hazudni nekik, elvégre a szüleim. Pedig baromira kéne, mert ma beőrült a mérleg. Ráálltam, sok volt, leléptem, visszaálltam, még több. Valami tuti van vele, mert egyszerűen tudom, hogy nem lehetek egyik napról a másikra másfél kilóval több, ennyi kaját egy hét alatt sem eszem meg. Szóval képtelenség, de azért mégiscsak sokkoló volt látni azokat a számokat.

   Amúgy ma rájöttem, hogy elég egy incuri-pincuri eating disorder, és kész vagy, kampec. Nem kell itt anorexiásnak, sem bulimiásnak, sem ednososnak lenni, elég, ha már kicsit is bűntudatod van egy falat kajától. Onnantól kezdve már egyszerűen nem élhetsz boldogan, felhőtlenül. Nekem például, annak ellenére, hogy nem nagyon eszem, egész álló nap a kaja jár a fejemben, valamint az, hogy muszáj erősnek lenni, és hozzá sem nyúlni, és ez elég rossz kedvet generál. Pláne, ha az a kicseszett mérleg is még elromlik. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy elromlott, de teljesen nonszensz az a szám, egyszerűen el KELLETT romlania.

   Szombaton fast. Az erő legyen velem, meg Veletek is!